Pula

Pula

Az isztriai félsziget déli csücskén, egy védett öbölben bújik meg Pula városa, melynek neve már a görög mitológiában is előfordult, amikor Jászon és Médeia elrabolta az aranygyapjút, és ezen a tájon keresett menedéket.

A települést római kori emlékei Európa szerte híressé teszik, leghíresebb látnivalója és egyben a város jelképe a római amfiteátrum.

A város az Osztrák-Magyar Monarchia idején élte az újkori virágkorát, amikor jelentős haditengerészeti bázis lett, és itt épült fel a monarchia legnagyobb hadikikötője.

Látnivalók:

Az Amfiteátrum:

Az arénát könnyű megtalálni, valósággal uralja a városképet, a városban szinte minden út ide vezet.

Az Augustus császár által építtetett amfiteátrum a Római Birodalom ötödik legnagyobb ilyen építménye volt, befogadóképessége elérte a 23 ezer főt.

Kalandos története ellenére, a hatalmas építmény kifejezetten jó állapotban maradt fent. A középkorban építőanyagnak használták, az újkorban az olasz fasiszták le akarták bontani és Olaszországba szállítani. Szerencsére, különböző okok miatt erre nem került sor. Az amfiteátrum ma koncertek, operaelőadások, fesztiválok színhelye, még Gladiátor Napokat is rendeznek.

Az arénát 40 kuna belépődíj ellenében látogathatjuk, annak ellenére, hogy az amfiteátrum a 10 kunás bankjegy hátulján látható. A horvátok hajlamosak, hogy megtévesszék az utazót.

 Pula városában sétálva számos római kori emlékkel találkozhatunk.

Az Ikerkapu és a városfal:

Az ókorban és a középkorban a teljes várost fal vette körül, melyet a XIX. század elején leromboltak, csak az Ikerkapu, az óváros bejárata, maradt meg.

A Sergius diadalív:

A diadalívet, a Sergius család a saját pénzén építette. A pénzt a három testvér adta össze, hálául, mert jelentős tisztségeket töltöttek be annak idején Pula életében. Ez a kapu is a városfal része volt.

A diadalív szomszédságában találjuk az Uliks (Ulysses) nevű bárt, James Joyce emlékére, mivel az író 6 hónapig élt itt 1904-ben.

A Herkules-kapu:

A város legrégebbi kapuja egyszerű, vésetlen kövekből épült i. e. 44-47 között. A boltív sérült, így csak nehezen felismerhető tetején a Herkules fej.

Zerostrasse:

A pulai erőd alatt húzódó alagútrendszer, ami ma is óvóhelyként szolgál, de látogatható is.

A magyar haditengerészet:

Az első világháború alatt a pulai kikötő lett a Császári és Királyi Hadiflotta fő bázisa.

Az SMS Szent István csatahajó:

Építése annak idején nemzeti ügy volt, a sajtó rendszeresen nyomon követte a hajóépítés minden fázisát. A Siegfried Popper hadmérnök tervei alapján készült Tegethoff osztályú hajót 1914. január 17-én Fiuméban bocsátották vízre. 

A korabeli sajtó így kommentálta az eseményeket: "A Szent István az első nagy csatahajó, mely magyar földön, magyar szakértelemmel, a magyar ipar igénybevételével épült. Reméljük, hogy ez közelebb fogja hozni haditengerészetünket a nemzet szívéhez."

Szent István első (és utolsó) éles bevetésére 1918. június 9-én indult. Akkor az osztrák-magyar hajóhad parancsnoka, Horthy Miklós ellentengernagy úgy döntött, feltörik az Otrantói-szorosban létesített antant tengerzárat. A Szent Istvánt a Tegethoff csatahajó, a Velebit romboló és hat torpedónaszád kísérte.
Hajnalban, a Premuda szigetétől délnyugatra a zászlóshajót két torpedótalálat érte. A lövéseket két olasz, MAS típusú motoros naszád adta le, amelyek ezután elmenekültek. A torpedók két kazánházat találtak el és átszakították a válaszfalat is. A kísérő Tegethoff megpróbálta elvontatni a Szent Istvánt, de a kötél elszakadt és a hajó megtelt vízzel, felborult, majd 5 perc alatt elsüllyedt, 4 tiszttel és 85 tengerésszel a fedélzetén. 

A Szent István volt az első csatahajó, amelyet torpedók süllyesztettek el.

A 65 méter mélyen, fedélzetével lefelé fordulva fekvő hajó felkutatására több expedíció is indult, magyar búvárok is átkutatták a hajóroncsot, de a magas költségek miatt minimális esély van a kiemelésére.

Az SMS Viribus Unitis (Egyesült Erővel) csatahajó:

1918. október 31-én Pulában Horthy Miklós ellentengernagy, flottaparancsnok a Viribus Unitis fedélzetén írta alá az osztrák–magyar flotta átadását a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek. A hajót az osztrák, magyar és cseh legénység elhagyta, csak a délszláv származásúak maradtak a fedélzeten.

Mivel, a háború már véget ért, a hadihajókról levonták az osztrák-magyar hadilobogót.

Két olasz tengerésztiszt, (Rossetti és Paolucci) nem tudván arról, hogy a hajók már nem ellenségesek, elsüllyesztették a Viribus Unitis csatahajót. Éjszaka egy aknát helyeztek el a hajó fenekén, amely felrobbant. A csatahajó oldalra dőlt, és mintegy negyedóra múlva elsüllyedt.

Érdekes, hogy a hajó egyik őrszeme észrevette őket, elfogták és a csatahajóra vitték az olaszokat. Rosettiék csak ekkor értesültek a tényleges helyzetről.

A két tisztet a flottaparancsnok, Janko Vukovic de Podkapelski elé vitték, akivel Rossetti közölte, hogy hajóját aláaknázták, mire a kapitány azonnal elrendelte a csatahajó elhagyását.

6 óra 44 perckor viszonylag halk robbanás hallatszott, és hatalmas vízoszlop emelkedett a magasba. A 20 ezer tonnás csatahajó közel egy méterrel megemelkedett, majd visszazuhant a vízbe, és kezdett jobbra dőlni.

Több forrás 300-400 főre teszi a veszteséget, mások ezt sajtóhibának tartják, mivel képtelenségnek tűnik, hogy egy védett kikötő nyugodt vizében, kis távolságra a parttól, és a mellette horgonyzó hajóktól, ennyi ember megfulladjon.

Egyébként a hajó elhagyására a parancsot már jóval korábban, az akna felrobbanása előtt kiadta a kapitány. Nem beszélve arról, hogy az 1100 főből álló teljes személyzet nagyobb része már elhagyta a hajót, mint korábban említettem, csak a szláv nemzetiségű tengerészek maradtak.

(A nyílt tengeren elsüllyedt Szent Istvánon összesen 89-en vesztek oda.) A valós veszteség 30-40 főre tehető, ezt alátámasztják a temető adatai is.

Az elesettek között volt Janko Vukovic de Podkapelski kapitány is, aki a felborult csatahajó gerincén állva, tisztelegve süllyedt el a hajóval együtt. (más változat szerint úszás közben egy a hajóról lezuhanó tárgy okozta a halálát)

Rossetti és Paolucci először a Viribus Unitis mellett álló Tegetthoff-ra kerültek, majd onnan átszállították őket egy kórházhajóra. Négy nappal később, november ötödikén, már a békeszerződés aláírása után, az olasz csapatok kiszabadították a két tisztet, akik nemzeti hősként térhettek haza Olaszországba.

Bátorságukért aranyéremmel tüntették ki őket, és fejenként 650 ezer líra jutalmat kaptak, melyet felajánlottak a kapitány özvegyének, hálául az emberséges viselkedéséért. Felesége a pénzből egy alapítványt hozott létre, a háborús özvegyek megsegítésére.

Az S.M.S. betűk jelentése: Seiner Majestät Schiff  - Őfelsége Hadihajója. 

Nézzünk meg egy videót:

https://www.youtube.com/watch?v=JMuoVTuheHw

                                                                                                     by vinpet